A jövő háborúi nem a frontvonalon kezdődnek

Avagy miért kell Európának a katonai beruházások mellett a vállalati kibervédelemre is fókuszálnia?

‍

Európa az elmúlt években fokozatosan felismerte, hogy a kontinens biztonsági környezete alapjaiban változott meg. A geopolitikai feszültségek növekedése, az orosz–ukrán háború tanulságai, valamint a nagyszabású katonai modernizációs programok elindítása azt jelzik: a hagyományos védelem visszakerült a politikai prioritási listák élére. Ám miközben az európai országok vadonatúj tankokat, légvédelmi rendszereket és drónokat vásárolnak, van egy terület, ahol a kontinens védelmi felkészültsége továbbra is riasztóan alulfejlett: ez a vállalati kibervédelem, különösen a kritikus infrastruktúrák esetében.

A modern konfliktusok természetéből adódóan a háború már rég nem pusztán katonák és haditechnika összecsapása. A frontvonalak a kibertérben húzódnak, ahol láthatatlan támadók próbálnak zavart kelteni, adatokat lopni, rendszereket lebénítani – gyakran hónapokkal vagy évekkel a fizikai agresszió előtt. Különösen veszélyes, hogy ezeknek a támadásoknak elsődleges célpontjai nem feltétlenül a katonai létesítmények, hanem a civil gazdaságot működtető vállalatok.

‍

‍

A vállalatok a következő konfliktus elsődleges célpontjai lesznek

Egy jövőbeli konfliktus valószínűleg nem tankokkal és rakétákkal kezdődne. Sokkal inkább:

• energiaszolgáltatók rendszereinek feltérképezésével és kompromittálásával,
• logisztikai hálózatok adatainak manipulálásával,
• banki rendszerek zavarásával,
• vagy akár ipari vezérlőrendszerek (ICS/SCADA) tönkretételével.

A támadások elsődleges célja nem is feltétlenül a végleges rombolás, hanem a gazdaság átmeneti bénítása, ami súlyos társadalmi és politikai instabilitást okoz. Egy ország háborús cselekvőképessége ugyanis nem csak a hadsereg erejétől függ, hanem attól is, hogy a gazdaság működőképes marad-e: van-e áram, működik-e a távközlés, jutnak-e el az élelmiszerek és gyógyszerek a lakossághoz.

A vállalatok tehát — akár kritikus infrastruktúrát üzemeltetnek, akár nem — de facto a nemzetbiztonság részévé váltak.

‍

‍

A kritikus infrastruktúrák sebezhetősége túlmutat a technológián

Az energia- és vízszolgáltatók, a közlekedési rendszerek, az egészségügyi intézmények és a pénzügyi szektor szereplői mindig is kiemelt célpontok voltak. Azonban a XXI. században ezek a rendszerek drámaian összekapcsolódtak egymással, ami a hatékonyságot ugyan növeli, de a sebezhetőséget is megsokszorozza.

Egyetlen, jól irányzott támadás:

• leállíthat egy elektromos alállomást,
• torzíthatja az áram-, gáz- vagy vízellátást,
• vagy éppen komoly káoszt okozhat a légiforgalomban.

Az ilyen események nem csupán gazdasági károkat okoznak, hanem a lakosság biztonságérzetét is alapjaiban ingatják meg. A támadók pontosan erre számítanak.

Ráadásul a kritikus infrastruktúrák jelentős része még mindig örökölt rendszerekre (legacy IT és OT környezetre) épít, amelyeket nem eredetileg internetkapcsolatra és távoli hozzáférésre terveztek. A gyors digitalizáció ezeket a rendszereket akarva-akaratlanul is kitette a kibertér veszélyeinek.

‍

‍

Nem csak a kritikus cégek vannak veszélyben

A támadók számára nem szükséges közvetlenül a legfontosabb rendszereket megcélozniuk. Gyakran sokkal egyszerűbb:

• beszállítókon keresztül beférkőzni,
• logisztikai vállalatokat támadni,
• vagy olyan kkv-kat kompromittálni, amelyekhez a kritikus szolgáltatók napi szinten kapcsolódnak.

A „supply chain attack” ma az egyik leggyakoribb módszer. Elég a lánc egyetlen gyenge pontja, és a támadók beljebb jutnak, mint azt bárki szeretné. Ezért téves az a feltételezés, hogy „minket nem ér támadás, mert nem vagyunk kritikus infrastruktúra”. A vállalatok többsége — még ha nem is tud róla — kiberstratégiai jelentőségű kapcsolódási pont.

‍

‍

A katonai beruházások önmagukban nem elegendők

Hiába költ Európa egyre többet modern haditechnikára, ha közben a gazdaság gerincét adó vállalatok nincsenek felkészülve. Egy ország nem tud harcolni, ha:

• a gyárak termelése leáll,
• a logisztika megbénul,
• a bankok működésképtelenné válnak,
• vagy az energiaellátás akadozik.

Ez egy olyan aszinkron háborús környezet, ahol a támadó sokkal olcsóbban és gyorsabban tud kárt okozni, mint a védekező fél helyreállítani. A fizikai infrastruktúrák helyreállítása hónapokat vagy éveket igényel, a kiberkárok viszont percek alatt bekövetkezhetnek.

Éppen ezért a katonai fejlesztések mellett szükség van:

• a vállalati szektor digitális ellenállóképességének (cyber resilience) növelésére,
• a kiberbiztonsági minimumszintek szabályozott emelésére,
• a kkv-k támogatására a védekezési képességek kiépítésében,
• és az állam–piac együttműködés új modelljeire.

Az EU NIS2 irányelve már egy fontos lépés ebbe az irányba, de a végrehajtás tagállamonként eltérő, és sok vállalat számára még mindig csak adminisztratív tehernek tűnik. Pedig valójában nem adminisztrációról, hanem túlélési képességről van szó.

‍

‍

Az elemzői logika egyértelmű: a háború a gazdaság ellen indul

A jelenlegi geopolitikai helyzetben minden szakértő egyetért abban, hogy egy modern konfliktus:

1. kiberkémkedéssel kezdődik, amely hónapokig vagy évekig is tarthat,
2. majd koordinált kibertámadásokkal folytatódik a gazdaság ellen,
3. és csak ezt követi a fizikai agresszió — ha egyáltalán szükség van rá.

Ez nem elméleti veszély: a világ az elmúlt években számtalan példát látott arra, hogy állami vagy államilag támogatott szereplők vállalatokat támadnak politikai vagy stratégiai célokból. Gondoljunk csak az ukrán energiahálózat elleni támadásokra, a Colonial Pipeline esetére, vagy az egyre gyakoribb ellátási lánc elleni akciókra.

A tanulság világos: a gazdaság a háború új frontvonala, ezért a vállalati kibervédelem nem IT-kérdés, hanem nemzetbiztonsági követelmény.

‍

‍

Mit tehet Európa – és mit tehetnek a vállalatok?

1. Nemzetgazdasági szintű együttműködésre van szükség

Az államoknak létre kell hozniuk olyan gyorsreagálású központokat, amelyek támogatják a vállalatokat, információt osztanak meg, és egységes iránymutatást adnak a támadások kezelésére.

2. A vállalatoknak át kell állniuk a „folyamatos védelem” logikájára

A kiberbiztonság nem projekt. Nem elvégzendő feladat, hanem működési filozófia. Ide tartozik:

• Zero Trust architektúra,
• automatizált fenyegetésészlelés,
• rendszeres sérülékenységvizsgálat,
• és folyamatos dolgozói edukáció.

3. Az automatizáció lesz a túlélés kulcsa

A támadások sebessége és komplexitása már rég meghaladta az emberi léptéket. A modern vállalatoknak AI-alapú és automatizált eszközökre van szükségük ahhoz, hogy a fenyegetéseket időben felismerjék és kivédjék.

4. A kkv-k támogatása nélkül nem lesz valódi ellenállóképesség

Az ellátási láncban ők a legsebezhetőbbek, mégis náluk van a legkevesebb erőforrás kiberfejlesztésekre. Ha ők elesnek, a nagyvállalatok is sérülnek.

‍

‍

Összegzés: Európa biztonsága a vállalatok szervertermében dől el

A jövő háborúi nem csak a határainknál zajlanak majd, hanem a gazdaság adatközpontjaiban, felhőplatformjain és hálózati eszközein. Európa hiába költ milliárdokat katonai modernizációra, ha közben a kontinens vállalatai nincsenek felkészülve a kibertérben zajló konfliktusokra.

A védelem ma már nem csak a hadsereg feladata, hanem minden olyan vállalaté is, amely a társadalom működéséhez hozzájárul, így a kiberbiztonsági szektor bizonyos értelemben egyre inkább a védelmi ipar részének is tekinthető.

A kérdés tehát nem az, hogy megengedhetjük-e magunknak a vállalati kibervédelem megerősítését, hanem az, hogy megengedhetjük-e magunknak, hogy ne tegyük meg.

‍